Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2008. november

Szeretettel meghívjuk Önt és barátait a
Himalájakék, Tibetvörös
Körösi Csoma Sándor nyomában
című fotókiállításra.

https://i1.wp.com/sutozsolt.egologo.transindex.ro/wp-content/meghivo_himalajakek_tibetvoros_suto_zsolt_2008_decemberlead.jpg

A kiállítást megnyitja Eifert János fotóművész és Szaladják Taikyo István, 2008. december 7-én, vasárnap 11 órakor.

A megnyitó rendezvényt Halmai László Hangkapu Tibetre című gongmeditációja zárja.

A fénykép egy pillanatba sűrített metszet a látható világból. Művészetté akkor válik, ha valamit megsejtet a láthatón túli valóságból.” (M.H.M.)

A kiállítás megtekinthető: 2008. december 7. és 21. között, keddenként 16-18, szerdánként 9-12 óráig. (Előzetes egyeztetés alapján más időpontban is, kérjük hívja a 337-7353 vagy a 30 202-0842 számot.)

Helyszín: TO HI GAN ZendoArs et Vita Alapítvány
1056 Budapest Váci u. 40. I/7.

A kiállítás kurátora: Marghescuné Hunor Mária
A kiállítás támogatója az Ars et Vita Alapítvány
A képek létrejöttéért külön köszönet a kolozsvári Vivarte Alapítványnak

A szerző honlapja: webzen.ro

További kapcsolódó adatok-dolgok Sütő Zsolt fotóblogján

Mert ez is csak utazás, hiába ismerős itt minden és mindenki. Érzem, hogy nem az enyém itt semmi. Itt sem. Hogy csak átutazóban vagyok-vagyunk ezen a tájon. Vendégek, az élet vendégei. A baj csak annyi, hogy rossz vendégek vagyunk a földön, turisták – és nem utazók.

A turizmus a terrorizmus egy legális formája. Az utazás azonban egy hullámhossz, egy mentálfrekvencia. Amerre az utazó megfordul, ott mindenki megpihen – egy pillanatra. A senki földjén, amelyet magában hordoz. És amikor továbbáll, mindaz, ami előtte volt, megerősödik. A turista nyomában viszont semmi más nem marad, csak éhes szellemek, akiket egyetlen dolog érdekel: a következő turistaszezon.

A Koránban találunk egy szöveget, amely Jézust idézi. A világ, az élet híd, bolond, aki házat épít rajta. Nemhogy nehézipart, autópályát, turizmust. Utazni annyi mint a senki földjén időzni. Látni a tejben a vajat, és fordítva. A csendben a zajt, és fordítva.

Nem az 1300-as Daciák hörgésére és nem az új autók rükvercpittyegésére ébredek – amiért nagyon szerencsésnek érzem magam. Hétkor szól a karórám, elhúzom a függönyöket, s nézem a tibeti kéket. Így ébredek.

Azt hiszem, a középosztály szúrta el a dolgot. A „nekem is kell subwoofer, nekem is kell tévé” jellegű szemlélet. Volt egy magas kultúra (többnyire vallási vagy politikai), és volt egy „alacsony”, a népművészet. Ez utóbbi tökegyszerű és tiszta, az előbbi meg fel a csillagos égig. Mindkettőt csak bizonyos emberek tudják űzni. A középosztály, a „langyi” pedig mindkettőt akarja, és többnyire fizet is érte, hogy lefotózza, de egyikhez sem ért, egyiket sem érti. S mindenekfelett a gyomrát szereti, a kényelmet, s abban a hiszemben él, hogy mindent elérhet. Lám, itt ülök Nyugat-Tibetben, és ugyanazt az autóriasztót hallgatom, ami otthon, Vásárhelyen az ablakom alól eszi az idegeimet. Nincs remény.

Örömében mantrázik. Sheyből hazafelé a buszon három öreg szerzetes ült egymás mellett, a leghátsó sorban. Nagyon fel voltak dobódva, dumcsiztak, s néha rázendítettek egy-egy mantrára. Egyik elkezdte, a másik folytatta, a harmadik befejezte – s jó nagyokat kacagtak hozzá.

Mégiscsak utazás, igazi: a dolgok, amelyek otthon pillanatok alatt kiborítanak, itt és most természetesek, és hagyom, hogy elmenjenek mellettem. Otthon hagytam a neurózisaimat. Fenséges táj, látni fogod a képeken. Sőt, amilyen csalás a fotográfi a, a képeken szinte még szebb lesz. Állandóan változik, ahogy a felhők vonulnak – “magas fennsíkon… találod a furcsa szerzetek… ahol a felhők is csak bámulják egymást… annak is a földi árnyékát…

Csend, a subwooferworld fölött többezer méterrel. Panoráma, kék. Igazi széles rálátás, a lélek még szélesebb világára. Nem ér fel ide sem a zaj, sem a játszma.

Hogy mi mindent magával tud hozni az ember egy-egy ilyen útra, az éjszaka derül ki, mikor az innen sok ezer mérföldre hagyott, rég nem látott, rég feledett arcok álmaiban megjelennek. A hegyekben időnként elédkerül egy lepke. Csupa kő, homok és szikla minden – s egyszercsak egy lepke körbetáncol. Fentről, a kolostorból nézve tényleg minden emberi játszma, igyekvés, ragaszkodás (a szamszára) kedvesen nevetségesnek tűnik. Jóindulattal kel az érzés, hogy az ember megpaskolja az embereket, mint a gyerekeket szokta. Itt még a csend is béta. Elvonulni jó lehet itt, egy időre, mondjuk bűhbuddhistaként a Ngöndrót végigcsinálni. Egyébként véleményemet továbbra is fenntartom: amit ezekben a kolostorokban találsz, az nem a buddhadharma, hanem a buddhista kultúra egyik formája, itt éppen a ladaki-tibeti változat. Buddhizmus, ha van, akkor van, amikor nincs.

Reggel ötkor a gong hangjára ébredek. Nem túl hangos, de igen erőteljes, mély, és ugyanakkor gyöngéd is. Hajnalban hibátlan csend van a kolostorban, csak a Tsarap folyó zúgását hallani a háttérben, a völgy aljáról. A gong pedig átrezgi magát a szobák falain, meg a sziklákon, s eljut mindenkihez. Hozzám is. Így ébredek.

Az éberség hagyománya. Csakis és csakis az éberség hagyománya érdekel. Minden egyéb csak rizsa. Kultúra. Nagyon furcsa, hogy két hátizsákban élek, mindennek megvan már a helye, mint egy lakás. Csigaház. Néha nagyon hiányzik az otthonom – igaz, otthon is. Ez az utazók legeslegnagyobb illúziója. A végső neurózis. Nincs otthon, mind úton vagyunk. Te is, én is, Csoma is.

A fotók hazudnak. A fotográfia a káprázat művészete – annyi hitelt adj neki, amennyit a káprázatnak adsz.

Reklámok

Read Full Post »

Hamvas Béla és Kemény Katalin sirja

Hamvas Béla és Kemény Katalin sírja

Marghescu Mária, az emléknap főszervezője

Marghescu Mária, az emléknap főszervezője

Horváth-Hegyi Olivér evangélikus lelkész

Horváth-Hegyi Olivér evangélikus lelkész

Marghescu Mária

Marghescu Mária

Jókai Anna

Jókai Anna

Jókai Anna

Jókai Anna

Dúl Antal

Dúl Antal

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Megemlékezés a temetőben

Hamvas Béla és Kemény Katalin sirja

Hamvas Béla és Kemény Katalin sírja

Nem tehetünk mást, mint a hívásnak engedünk, és tovább hívunk.” (Patmosz)

Hamvas Béla jelenvalósága címmel rendeztek ünnepi megemlékezést az író halálának negyvenedik évfordulója alkalmából, november 7-én Szentendrén. A városi köztemetőben, ahol közös sírban pihen Kemény Katalin író-költő-műfordítóval, felavatták a Farkas Ádám szobrászművész készítette új sírkövet, beszédek hangzottak, s a város ünnepelt. Óriási érdeklődés kísérte a délutáni változatos programokat is.

A teljes cikk az Irodalmi Jelen honlapján olvasható, ide kattintva

*

Kapcsolódó link: Hamvas sírjánál Horváth-Hegyi Olivér mondott áldást

Read Full Post »

Nem a bölcs, nem a szent, hanem az igazi ember

Kéri Ildikó beszélget Marghescu Máriával

Hamvas Béla halálának negyvenedik évfordulója alkalmából, november 7.-én, Szentendrén nagyszabású, egész napos ünnepi megemlékezés lesz. Ennek kapcsán beszélgettünk Marghescuné Hunor Máriával, aki az évforduló megünneplésének kezdeményezője és aki a rendszerváltás óta szüntelenül együtt dolgozik azokkal, akik azon fáradoznak, hogy a hamvasi életfilozófia és szellemiség minél több emberhez eljusson itthon és fordítások, konferenciák révén a nyugati olvasóközönséghez is.

bwweb_mg_8220

Juhász László fotója

Sokrétű tevékenységének ez csupán egyik szelete, hisz az általa működtetett Ars et Vita Alapítvány különböző kulturális és személyiség fejlesztő programokat támogat és szervez, valamint ezekhez kapcsolódó műveket ad ki.

– Az 1956-os eseményeket követően ön Németországban telepedett le és a rendszerváltásig többnyire ott élt. Mikor és hogyan volt lehetősége megismerkedni Hamvas Béla nevével és műveivel?

A nyolcvanas évek közepén, amikor egyik alkalommal hazalátogattam és felkerestem Urbán Teréz és Borsodi László művész-házaspár barátaimat, egy kellemes délutáni beszélgetés után, búcsúzóul Teréz a kezembe adott egy könyvet és azt mondta: „Mari, ezt olvasd el, ez neked való, biztosan tetszeni fog.” Igy hallottam először Hamvas Béláról, a könyv pedig, amit akkor kaptam, és amely teljesen magával ragadott az a Scientia Sacra című nagyszerű mű volt.

Milyen szellemi dimenziókat tárt fel ön előtt ez a könyv?

Azért volt fontos számomra ez a mű, mert mindazt, ami bennem addig töredékesen, rendezetlenül, félig meddig tudat alatt volt, azt szépen szisztematikusan feltárta és tudatosította. Ez a könyv az egész emberiség térben és időben kikristályosodott szellemi hagyományát foglalja össze:

A hagyományban lévő tudás őskori kinyilatkoztatás. Ez a kinyilatkoztatás végtelenül egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet.

Ebben a műben benne van mindaz az univerzális tudás. amelynek birtokában emberhez méltó életet lehet élni.

Ezt követően el kezdtem kutatni Hamvas után. Megtudtam, hogy ő már nem él, de él még az özvegye Dr. Kemény Katalin, akinek személyében egy nagy tudású, rendkívül csiszolt nyelvezetű írónőt ismertem meg. Itt Szentendrén volt egy szép gyümölcsösük, – ahol a fákat még Hamvas Béla ültette, – egy kis faházzal és ott fogadott engem először. Ezután rendszeresen látogattam őt zuglói lakásában is, egészen haláláig. Nála ismertem meg Dúl Antalt is, aki fiaként gondozta őt és akivel közösen fáradhatatlanul végezték az életmű feltárását, sajtó alá rendezését.

Hogyan alakult, hogy hamarosan aktív szerepet is vállalt az életmű kiadásában?

Felismertem, hogy milyen nagy munkára vállalkoztak, és mennyi nehézséggel küzdenek. Az életmű kiadás akkor az Életünk kiadó gondozásában a 6. kötetnél tartott. A teljes mű terjedelme 25-28 kötetre volt várható, viszont a kiadó komoly szervezési és anyagi nehézségekkel küzködött. Tekintettel, hogy németországi aktivitásomat, ahol egy kortárs galériát és egy hozzá kapcsolódó kis kiadót működtettem át akartam helyezni Magyarországra, felvetődött egy új kiadó alapításának az ötlete, amely Hamvas Béla műveit is kiadhatná.

Igy férjemmel, Dr. Marghescu Sándorral és Dúl Antallal közösen megalapítottuk a MEDIO Kiadói Kft.-t. A kiadó vonalát a név is meghatározta (Medio – vissza a középbe), olyan műveket jelentetni meg, amelyek zavaros, kaotikus világunkban segítenek visszajutni, megkapaszkodni az elvesztett középbe.

Mi sem volt erre alkalmasabb, mint a hamvasi életmű. Később Dúl Antal átvette a Medio Kiadót, és két Hamvas iránt elkötelezett fiatal emberrel, Szakács Gáborral és Dr. Danyi Zoltánnal folytatja az életmű feltárását és kiadását. Jómagam egy másik kiadó, az EDITIO M keretében, Hamvast illetően főleg a fordítások kiadásával foglalkozom.

Visszakanyarodva az önök döntéséhez, akkor a rendszerváltás küszöbén milyen céllal, elképzeléssel és tervekkel költöztek végleg haza?

A nyugdíjas kor közelében lévén, alkalmas időszak volt a váltáshoz. Úgy gondoltuk a férjemmel együtt, aki nyugalmazott orvosprofessor, hogy szerteágazó nemzetközi kapcsolatainkkal segíthetnénk a magyar kultúra külföldiekkel való megismertetését, azoknak a szellemi értékeknek hazai terjesztését, amelyeket a cenzúra nem engedélyezett, támogatni olyan tehetséges emberek fejlődését, akiket az előző rendszer nem engedett érvényesülni. Ezt mi nem intézményes keretek között képzeltük el, hanem személyek közötti kapcsolatteremtés révén. Ez volt az Ars et Vita Alapítvány eredeti célkitűzése, ami évek során más programokkal is bővült. – Így létrehoztuk a Hamvas Béla Collégiumot, a hamvasi életbölcseletnek a könyveken túli ismertetésére és az elméleten túli gyakorlati realizációnak elősegítésére.

– Ön szerint hogyan lehetne összegezni a mai ember számára a Hamvas Béla életfilozófiájában rejlő üzenetet?

A leghitelesebb és legtömörebb válasz, talán egy Hamvas-idézet lehetne, a Silentium c. művéből, amelyik éppen itt Szentendrén született :

A világ javulása az én javító tevékenységemtől függ. A világ megváltozását csak a magam megváltozása teszi lehetővé. Valódinak kell lenni. Létemet az utolsó fillérig be kell váltani. S mivel az egyetlen valóság Isten, hozzá hasonlóvá kell válnom, minden egyéb elporlad és elmúlik és az enyészetben eloszlik, és amikor az ember meghal, csak azt viszi magával, ami valódi, a többi a nem-létezőben marad. Csak azt vihetem át, ami tiszta. Amit, ha megkopogtatok, cseng. Ami üres, és így meg nem zavarható. A derű. Megfoghatatlan és meghatározhatatlan.

Megjelent a Szentendre és vidéke c. kiadványban

***

Kapcsolódó olvasmány: A négy fogadalom – Marghescu Mária írása

Read Full Post »