Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Posts Tagged ‘könyv’

Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger

Eredeti cím: Die Welle ist das Meer – Mystische Spiritualität
(Verlag Herder Freiburg im Breisgau, 2000)
Magyar kiadás: EDITIO M Kiadó, Szentendre 2001
Fordította: Hegyessy Mária.
ISBN 963 85878 3 0

Hullámaiban a tenger

Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger

A közismert bencés szerzetes és zen mester, Willigis Jäger célja e könyvben, hogy újra emlékezetünkbe idézze a misztika különféle hagyományait, élettel töltse meg azokat, s kibékítse őket egymással és a modern világképpel. A szerző elkíséri az olvasót saját személyes útján, melyen az igazság, az élet értelmének keresésére indul. Olyan válaszokat és megoldásokat kínál, amelyek meghaladják az elavult világképet, s a valóságnak és az embernek egy újfajta szemléletét közvetítik. A világvallások misztikus hagyományai szolgáltatják a kiindulópontot a szerzőnek ahhoz a látnoki reményéhez és alaptéziséhez, miszerint az emberiség jövőbeli útja a befelé vezető út lesz. Az olvasót erre a belső útra vezetni – ez a célja a Christoph Quarch-kal folytatott beszélgetéseknek, melyek alapul szolgáltak e könyv megírásához. A szerző kozmikus szemlélete, egészben való gondolkodása meglepő frissességet és aktualitást kölcsönöz az itt kínált misztikus spiritualitásnak.

A könyv megrendeléséhez elérhetőségeinket ide kattintva érheti el.

Részlet a könyvből:

Úton a Paradicsomba – Hogyan hat ki a spirituális tapasztalat a cselekvésre (részlet)


A misztikus tapasztalat állítólag megváltoztatja az embert. Léteznek olyan viselkedésmódok, melyek egy misztikust megkülönböztetnek a többi embertől?

Az ember személyiségének szerkezetét a misztikus tapasztalat alig, vagy csak kevéssé változtatja meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az nyomtalanul eltűnik az életéből. Az illető embernél egy változási folyamat indul meg, amely belülről jön, nem pedig a „kell”, a „muszáj” külső, erkölcsi kényszeréből. Saját magából kiindulva új világlátásra és új értékrendre tesz szert: a misztikus irányultságú ember toleránsabbá válik, és lelkében elkezd teret nyerni az élettel szembeni nagy jóakarat. És mivel ezt nem kívülről, nevelés útján sajátítja el, hanem bensőjéből nő ki, ez a jóakarat tartósan áthangolja egész magatartását. A misztikus tapasztalat kiterjed a hétköznapokra. Ha ez nem így van, akkor az illető megrekedt a saját útján.

A misztikus tapasztalat az, melynek révén ez a belső változás elindul, vagy már akkor is megváltozik az élet, amikor az ember rálép a misztikus útra?

Az utóbbi az igaz. Nem kell ahhoz nagyszerű tapasztalatokra szert tennünk, hogy ez a belső átalakulás megkezdődjék.


A misztikus tapasztalattal gyakran fokozott mértékű elengedettséget, lazaságot hoznak kapcsolatba. Hogyan vélekedik erről?

Az elengedettség első sorban azt jelenti, hogy az ember azért engedi el önmagát, hogy más emberek, helyzetek és viszonyok érvényre juthassanak. Ez a képesség olyan mértékben jelentkezik, amilyen mértékben alábbhagy a saját én-szerkezethez való ragaszkodás. Minél kevésbé körözök ugyanis saját énem körül, annál inkább képes leszek más embereket és körülményeket úgy létezni hagyni, ahogy vannak. Ezen kívül saját magammal szemben is toleránsabb leszek. Férfiaknál ez gyakran úgy mutatkozik meg, hogy már nem annyira ragaszkodnak a karrier-csináláshoz. Felismerik, hogy az élet többet kínál, mint a szakmai siker és a pénz. Fontosabbá válik számukra az élet minősége, mint a puszta mennyiség. Több szabadidőt teremtenek maguknak, és olyan dolgok iránt kezdenek érdeklődni, amelyeket korábban észre sem vettek. Egyszerre elkezdenek olvasni.


És a nők?

A nők gyakran a következőképpen írják le saját átalakulásukat: először a könyvespolcom változott meg, azután a ruhásszekrényem, majd étkezési szokásaim, ezután pedig baráti köröm. Mások arról számolnak be, hogy látszólagos banális cselekvések számukra sohasem sejtett értelmet nyernek: például hirtelen felfedezik a főzés vagy a takarítás spirituális dimenzióját. Ezek ettől kezdve nem terhes feladatok többé, hanem olyan gyakorlatok, melyek közben a szellem összpontosításra képes. Mindez pedig nem azért történik, mert így akarták, hanem mert belülről fakadóan megváltozott beállítódásuk az élettel szemben.

Az életbeli szokásoknak ilyen megváltozása nem hat nyugtalanítólag sok emberre? Párokra gondolok itt, akiknél az egyik fél olyan tapasztalatokat szerez, amelyeket a másik nem ért meg.

Ez valóban komoly válságokhoz vezethet. Egyszerre a hosszú évek óta jól ismert feleségre nem lehet ráismerni. Ez félelmeket, sőt, agressziót válthat ki. Gyakran előfordul, hogy olyan férfiak fordulnak hozzám, akik attól félnek, hogy elveszítik feleségüket. Ez a félelem érthető, de gyakran megalapozatlan. Hiszen az élethez való hozzáállás átalakulásának nem kell mindjárt a gyakorlati életben is döntő változásokhoz vezetnie. A spirituális tapasztalatból származó elengedettség inkább abba az irányba mutat, hogy az ember elfogadja a fennálló viszonyokat. Ez nem jelenti azt, hogy a spirituális tapasztalat nem szabadíthat fel olyan energiát, mely bizonyos belsőleg már régen halott kapcsolatok befejezéséhez vezet. Ez azonban rendszerint minden érintettnek javára válik, akkor is, ha eleinte fájdalmas.

Tehát ha az ember spirituális útra lép, ez nem változtatja meg mindenképpen radikálisan az életét?

Éppen ellenkezőleg. Tanítványaimnak azt tanácsolom, hogy ott éljenek, ahol vannak: munkahelyükön, családjukban, adott társadalmi viszonyaik közt. Ott kell beválnia tapasztalatuknak. A fiataloknak azt javaslom, fejezzék be tanulmányaikat a terveiknek megfelelően. Mindig újra hangsúlyozom, hogy a vallás élet és az élet vallás. Eltúlozva azt mondhatnám, ha megtapasztalom, hogy a reggeli felkelés és a papucs felhúzása mélyen vallásos cselekedetek, akkor felismertem, mi a vallás. Ez persze mély tapasztalat nélkül nem lehetséges.

A misztikusok tehát nem eleve „társadalmon kívüliek”.

A „valódi misztikus” mindenesetre nem társadalmon kívüli, aki lenézi az unalmas világot. Inkább arra törekszik, hogy felfedezze Istent a világban. Eckhart egyszer azt mondta ezzel kapcsolatban: „Ezt úgy nem lehet megtanulni, hogy ha az ember menekül, ha elmenekül a dolgok elől, és külsődleges magányba vonul. Sokkal inkább a belső magányosságot kell megtanulnunk, akárhol és akárkivel legyünk is. Meg kell tanulnunk behatolni a dolgokba, és azokban megragadni Istent”.

A remeteélet tehát nem a misztikusoknak való?

Biztos, hogy vannak emberek, akik remeteéletre hivatottak. Ez azonban olyan kivétel, amely mögött az a meggyőződés és tapasztalat húzódik, hogy az ember eme életmód által a társadalom számára jótékony energiamezőt teremt. Ettől függetlenül fontosnak és nagy segítségnek tartom, ha az, aki komolyan spirituális utat akar járni, egy időre visszavonul a társadalomból. Az út később visszavezet a hétköznapokba. Az ember feladata, hogy ember legyen. Ha Isten akar valamit velünk, emberekkel, akkor az az, hogy bennünk emberként manifesztálódjék. A társadalomból való felszínes kiszállásra tehát nincs szükség. Aki csak felszínesen száll ki, az sokkal inkább kísértésbe esik, és azt gondolja, hogy ezzel belső kilépést is végrehajtott. Pedig erre nincs felkészülve.

Mi a helyzet a monasztikus életformával? A keresztény kolostorok nagy része tudatosan a társadalom peremére helyezkedett, abban a meggyőződésben, hogy ezzel a vallási életnek különösen alkalmas formáját gyakorolják.

Ez egyrészt nem igaz, másrészt azt is látni kell, hogy nagyon kevés kolostor vált ki a világból. Ellenkezőleg, döntően hatottak koruk fejlődésére és befolyásolták környezetüket. Csak a mi münsterschwarzachi apátságunk 250 alkalmazottat foglalkoztat gazdasági üzemeiben. Ebből látható, hogy a kolostorok nem remeteségek, ha eltekintünk az olyan kivételektől, mint a karmelita nővérek.

A szerzetesi erényekhez tartozik az alázat is. Lehet-e valamit kezdeni ezzel a fogalommal a misztika területén?

Feltétlenül. Az alázat szó latinul így hangzik: humilitas. Ez a szó éppen úgy, mint a humanitás, a „humus” tőből ered, ez pedig azt jelenti: föld, piszok, trágya. A „humor” is ebből a szótőből származik. Ez arra tanít bennünket, hogy önmagunkra és a világra egy bizonyos belső derűvel, mosollyal tekintsünk. Ne vegyük túl komolyan magunkat. Meg kell őriznünk humorunkat, és alázattal kell átadnunk magunkat az útnak. Hiszen az alázat nem más, mint egy átfogó önelfogadás. Ez nem azt jelenti, hogy minden gyengémmel és hibámmal egyetértek. De elfogadom, hogy ezt az örökséget kaptam az élettől. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy ezt az örökséget lerázzam magamról, vagy leküzdjem. Hiszen ez megint csak azt jelentené, hogy megragadtam az én-központúságban.


A misztikus tapasztalat toleranciához, elengedettséghez és a fennálló elfogadásához vezet. Nem mondható el vajon az is, hogy a misztika fatalizmushoz vezet, hogy kivonja magát a világgal szembeni felelősség alól?

Az ember nem azért mászik fel a hegyre, hogy a csúcson leüljön, és ott maradjon. A kapaszkodáshoz hozzá tartozik a leereszkedés is. Erre Jézus is emlékeztetett, amikor a hegyen történt színeváltozása után nem tanítványai kívánságát követte, akik azt szerették volna, ha három kunyhót építenek a hegyen, hanem rábírta őket a leereszkedésre. A hegy lábánál pedig kinyilatkoztatta nekik, hogy Jeruzsálembe fog menni és szenvedni fog. Röviden: ez a misztika, amely visszavonul a világból, látszólagos misztika lenne, regresszió, míg a valódi misztikus tapasztalat óhatatlanul visszavezet az életbe. A misztika a hétköznap, hiszen a hétköznapi élet az ember és az Első Valóság találkozási helyszíne. Csak az éppen megélt élet jelen pillanatában lehet kommunikálni Istennel. Ennek szimbólumaként ábrázolják a vallásos művészetben a mandorlát.

Mi az?

A mandorlát két egymást átfedő kör alkotja: az emberi személyesség köre és az isteni transzperszonalitás köre. A román művészetben Krisztust a mandorlának ebben a két körében ábrázolták, éppen így Sakjamuni Buddhát a buddhista képeken. A mandorla nyilvánvalóan mindkét vallásnál régebbi. A természetfelettiséget és a természetet, az istenit és az emberit fejezi ki. Ahol a két kör átfedi egymást, ott van az „Istenember”. Ott található az a terület, ahol a valóság e két aspektusa egybeesik. A misztikában tehát nem a világból való kiszállásról, vagy a világ lenézéséről van szó, hanem a világ iránti szeretetnek egy egészen új formájáról.


A kérdés azonban az, hogyan tér vissza a misztikus a világba. Azzal az alázattal és elengedettséggel, amelyről beszéltünk, vagy a változtatás erőteljes törekvésével, ahogy Dorothee Sölle állítja „Misztika és ellenállás” című könyvében?

A misztikus tapasztalat középpontjában a minden élőlénnyel való egység tudatossá válása áll. Ez azt is jelenti, hogy a másik szenvedését sajátomként élem meg, örömét pedig saját örömömként. Ha szert teszek erre a tapasztalatra, szociális magatartásom megváltozik. Nem azért, mert valamilyen erkölcsi meggyőződésre jutottam, hanem mert valami megváltozott bennem, mivel olyan belátáshoz jutottam, amely karitatív vagy szociális elkötelezettségre motivál. Nem annyira „ellenállásról” beszélnék itt, mint inkább szeretetből fakadó szociális felelősségről. Ez a szeretet – agapé – a misztikus tapasztalat lényegéhez tartozik. A buddhisták inkább együttérzésről beszélnek, végső soron azonban ugyanezt értik alatta. Nagyon szépen fejezte ki Karmapa egy imában, hogyan fakad az együttérzés a misztikus tapasztalatból. Azt mondja: „A megvilágosodás pillanatában, amint a szellem eredendő arcát megpillantom, határtalan együttérzés áramlik át rajtam. Minél nagyobb a megvilágosodás, annál erősebb az együttérzés.” Mindegy, hogy szeretetnek vagy együttérzésnek nevezzük, ha nem kap teret a misztikus lelkében, az annak a jele, hogy tapasztalata nem volt valódi, vagy csak felszínes volt.

Azt akarja ezzel mondani, hogy az az ember, aki a misztikus tapasztalatban megélte az egységet minden élőlénnyel és ebből a tapasztalatból meríti az impulzust a szociális cselekvésre, eleve korrekt módon cselekszik?

Egyrészről igen. A misztikus tapasztalattal határtalan irgalmasság és szeretet jár együtt minden teremtmény iránt. Ez csökkenti az erkölcstelen és aszociális magatartásra való hajlamot. Hiszen ahol egyszer a szeretet kifejlődött, ott nincs helye többé a rossznak. Ebben az összefüggésben szívesen idézem Augustinus egy mondását: „Ama et fac quod vis!” „Szeress és tedd, amit akarsz!” Ez alatt azt érti: ha a szeretet cselekedeteid normája, akkor tudod, mit kell tenned. Másrészt azonban a misztikus is tévedhet. Hiszen az ő esetében is megmarad a kultúrája, vallása, gyermekkora és neveltetése általi kondicionáltság. Egyáltalán nem biztos, hogy ezektől a meghatározottságoktól meg tud szabadulni. Végül is neki is alkalmazkodnia kell környezetéhez. Gyakran már az is sokat számít, ha átlátja saját függőségeit, de még ez sem sikerül minden esetben.

Ez a körülmény azonban sok embert irritál. Legalábbis érthetőnek tűnik, ha a misztikusoktól vagy spirituális mesterektől különösen nagy erkölcsi integritást várnak el. Ennek megfelelően a zen buddhizmus sok barátja és híve tanácstalanul reagált, amikor közismertté vált, hogy jelentős mesterek a Második Világháború idején teljesen elkötelezték magukat a japán háborús ideológiának. Az ember felteszi magának a kérdést, hogyan lehetséges egyáltalán az ilyesmi.

Valóban, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, főként, mivel Yasudani Roshi és Harada Roshi személyében az én zen-iskolámból való tanítókról van szó. Az egyetlen magyarázat, amit e férfiak cselekedeteire találtam, az, hogy gyermekkoruktól kezdve a japán császárság ideológiájában nevelkedtek. Ez olyan nagy mértékben kondicionálta őket, hogy később már alig volt lehetőségük rá, hogy kiszabaduljanak az adott elképzelések köréből. Így tehát egy kíméletlen imperializmust képviseltek, és a mi szemünkben brutális „igent” mondtak az ellenség elpusztítására. Ezt egyébként jól össze tudták egyeztetni a zen tanaival, hiszen ha minden csupán ugyanannak a kozmikus életnek a megnyilatkozása, akkor az egyes ember halála alig nyom valamit a latban az isteni evolúciónak ebben az univerzális folyamatában. Az evolúció holttestek hekatombáján keresztül folyik, ez a szerkezeti elve.

Nem lehet azonban az evolúció szörnyűségére való hivatkozással százezrek halálát igazolni. Az én fülem számára az ilyen érvelés cinikusan hangzik.

Akkor alapvetően félreértett engem. Sem Yasudani Roshi és Harada Roshi viselkedését nem akartam igazolni, sem pedig azt a gondolkodásmódot, amely viselkedésükhöz vezethetett. Hogy egyértelmű legyen: teljesen elhibázottnak tartom, ha az evolúció szerkezeti elvéből társadalmi ideológiát vezetnek le. Egy misztikushoz ez semmiképpen sem méltó. Neki – amennyiben valódi misztikus – éppen ennek ellenkezőjéért kell kiállnia: a békéért. Ez volna a logikus következménye a minden élőlénnyel megélt közösség tapasztalatának. Ha ezt nem vonja le, akkor vagy a tapasztalat nem volt igazi, vagy az évek során elhalványodott és elfedték a gyermekkori meghatározottságok.

Röviden tehát: aki misztikus tapasztalatra tett szert, az ettől még nem válik jobb emberré.

Ez tapasztalatának mélységétől függ, és attól, hogy mit nevezünk jobbnak vagy rosszabbnak. Nagyon nehéz átfogó normákat felállítani az egész emberiség számára.

Van egyáltalán értelme a misztika szempontjából olyan kategóriákat használni, mint „jobb”, „rosszabb”?

A cselekedetek minősége nem a cselekvő szubjektum jó vagy rossz akaratához igazodik, hanem kizárólag attól függ, hogy a misztikus egységtapasztalatból ered-e vagy sem. Ha abból ered, akkor a minden lény iránti átfogó szeretet itatja át, az a szeretet, amely nem azért jelentkezik, mert akarták vagy törekedtek rá, hanem amely teljesen önmagától születik. Ahol ez a szeretet növekszik, ott a viselkedésnek ez lesz az egyetlen kötelező normája. Minden cselekvés és elengedés belőle fakad. Ez nem azt jelenti, hogy aki szeret, az mindenkinek igazat ad. A szeretet kemény is lehet. Az anya kiveszi gyermeke kezéből az ollót, akárhogy is kiabál vagy tombol az.

Ezzel arra utal, hogy a misztikus tapasztalat túl van az erkölcs területén. Ha így van, akkor úgy tűnik, a misztika szempontjából elveszítik jelentőségüket a kereszténység számára oly fontos fogalmak, mint a „bűn” és a „vétek”.

A misztika szemszögéből a bűn végső soron nem más, mint a tudás hiánya. Aki tényleg felismerte valódi lényét, el tudta engedni énjéhez való ragaszkodását és belépett a transzperszonális térbe, az etikailag korrekt módon fog cselekedni. Felismeri, hogy az erkölcsi előírások és etikai parancsok a szeretetből jönnek. A bűn ekkor már csak azt jelenti, hogy elzárkózunk e szeretet, ezen önmeghaladás elől és megragadunk az én-szerkezetben. A bűn az elválasztottság állapota, amikor az én kizárja önmagát az élet áramából. Ha pedig ez az önkizárás kerül túlsúlyba, ott megvan a hanyatlás veszélye. Hadd ismételjem meg még egyszer utalásomat a természettudományra, mely szerint azok a zárt rendszerek, amelyek nem képesek megnyílni többé környezetük felé, tönkremennek. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a társadalom történetében: egy társadalom mindig akkor tűnik el a történelem színpadáról, amikor már csak önmagával van elfoglalva és elhanyagolja a kommunikációt kifelé. A görög mitológiában ennek az elvnek a szemléltetésére Nárcisz története szolgál, a szép ifjúé, akit olyannyira lebilincselt saját szépsége, hogy önmagát döntötte romlásba.

A bűn témájának klasszikus mítosza nyilvánvalóan a Paradicsomból való kiűzetés bibliai története. Ez is önmagunk meghaladása megtagadásának eredendő bűnéről szól?

Annak előtörténetét meséli el. Arról szól, hogyan kerülhettünk egyáltalán abba a helyzetbe, hogy megtagadjuk az önmeghaladást. Ennek megfelelően a tulajdonképpeni eredendő bűn nem más, mint az individuációba vezető lépés, a kilépés a „személyiség előtti mennyből”. A tudat-előtti homályából való felébredésről szól, a belépésről az én-tapasztalatba, az ösztönök állapotából a jó és rossz felismerésének állapotába. Ez nagy előrehaladást jelentett az evolúcióban, csakhogy egy egész sor olyan terhet hozott magával, amelyek attól a pillanattól fogva elkezdték kínozni az embert, amikor énje tudatossá vált számára: halál, betegség, szenvedés, bűn, magányosság.

Ez azonban a bűnbeesés történetének igencsak szokatlan olvasata.

Lehetséges, de megvan az az előnye, hogy feltárja a történet üdvösségígéretét: nem a tudás fájáról való evés a bűn, hanem az, hogy az ember énné válásával egyidőben Istentől, azaz saját valódi lényétől elfordult. „Mezítelenek voltak”, mondja az Írás. Ennek nincs köze a ruhákhoz. Sokkal inkább arról van szó, hogy kivettettek az én magányosságába. A Paradicsomból való kiűzetés a kilépés a személyes állapotba – az én-tudat kilépése az Istennel való egységből. A bűn így nézve nem az egyes ember mindenkori vétke, hanem az az ár, amelyet az emberiségnek fizetnie kell individuációjáért. Ebben a bűnben élünk mindaddig, amíg egy misztikus tapasztalatban nem sikerül transzcendálnunk önmagunkat. A spirituális út így nézve a Paradicsomba vezető út, de nem abba, amelyből kiűzettünk. Oda visszatérni azt jelentené, hogy az evolúció anyaméhébe menekülünk vissza. Az evolúció azonban előre hajt bennünket. Egy napon majd felismerjük, hogy Isten mindig is „velünk sétált az Édenkertben”, hogy valójában soha nem voltunk elválasztva tőle, csupán nem ismertük ezt fel. A Paradicsom ma előttünk áll. A keresztények „új Jeruzsálemnek” nevezik, s ezen az Istennel való egység tapasztalatát értik.

(Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger)

Kapcsolódó: zen meditáció a To Hi Gan Zendóban, Budapesten – további információ ide kattintva

Editio M

Editio M Kiadó

Az Editio M Kiadó további kiadványai:

Hamvas Béla: A bor filozófiája

Hamvas Béla: A bor filozófiája – hangoskönyv, Rátóti Zoltán előadásában

Hamvas Béla: Karnevál

Hamvas Béla: Fák (német, angol és olasz nyelven is)

Kemény Katalin: Sztélé Nagyanyámnak

Hugo M. Enomiya-Lassalle: Zen. Út a megvilágosodáshoz

Janwillem van de Wetering: Az üres tükör

Hamvas Béla: Eksztázis (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Rudolf Kassner: A három birodalom (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Hamvas Béla: A száz könyv (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Read Full Post »

Janwillem van de Wetering: Az üres tükör

Eredeti cím: De lege Spiegel, De Driehoek, Amsterdam, 1972
Magyar kiadás: EDITIO M Kiadó
Szentendre, 1999
Fordította: Farkas Tünde
ISBN 963 85878-1-4

Az üres tükör

Janwillem van de Wetering: Az üres tükör

A zenkolostorok hétköznapjairól ad a könyv hiteles beszámolót. A történet során kibontakozik a bölcseleti háttér, az ősi meditatív módszer, amely intuitív felismeréshez vezeti a gyakorlót.

Janwillem van de Weteering 26 évesen, felhasználva egy örökség által kapott anyagi lehetőséget, elhatározta, hogy Japánba, Kiotóba utazik. “Hallottam, hogy Kiotó a templomok városa. Szentélyek és kolostorok, titokzatos helyek rejtélyes tartalommal; épületek, amelyekben a bölcsesség ütött tanyát. Én pedig épp ezt kerestem, a bölcsességet, nyugalmat, letisztultságot.”

Sikerül egy zenmestert találnia, aki elfogadja tanítványnak, és a nagy kérdésre, van-e az életnek értelme vagy nincs, ezt feleli: “– Tudnék válaszolni arra, amit kérdeztél. Mégsem válaszolok, mert nem értenéd meg. Figyelj ide. Képzeld el, hogy szomjas vagy, és szeretnél egy csésze teát. Nekem van teám, és öntenék is szívesen, de nincs csészéd. Nem önthetem a teát a markodba, mert megégetlek vele. A földre sem önthetem, mert csak a szőnyeg lesz foltos. Kell, hogy legyen csészéd! Ezt a csészét magad formálod ki önmagadban az itt megtanultak által.”

A könyv utószavát Marghescuné Hunor Mária írta:

Majd egy emberöltő telt el azóta, hogy Janwillem van de Wetering belépett a kiotói kolostor kapuján. Az, hogy egy európai fiatalember zenbuddhista szerzetes akar lenni, az ötvenes években szenzációnak számított. Ma elterjedt gyakorlat. Ma már számos japán mester tekinti élethivatásának, hogy a zen szellemét és technikáját a nyugati ember számára tovább adja. Keresztény szerzetesek, filozófusok, valláskutatók, vagy egyszerűen csak kereső fiatalok tanulmányozhatják az évezredes keleti meditációs technikát, és gyakorolhatnak Japán kolostoraiban akár éveken át. Némelyikük időközben már elérte a zentanítói, sőt zenmesteri fokozatot, és hazájában meditációs centrumot működtet.

A zenre jellemző a befogadó ország kultúrájához való alkalmazkodás. Ahogy másfél évezrede az indiai buddhizmus Kínába átkerülve magába szívta a tao filozófiáját és így alkalmazkodott a távol-keleti gondolkodásmódhoz, ugyanígy megváltozott, amikor Koreába, vagy Japánba érkezett. Ugyanez tapasztalható a keresztény tradícióra épülő nyugati formáinál, amerikai és európai változatainál. Minden bizonnyal a magyar zen sem lesz (lehet) egészen azonos sem a japán, sem a németországi zen gyakorlatával.

A lényeg azonban mindenütt ugyanaz: fegyelmezett napirend, amelynek tengelyét a csendes meditáció, a jelen pillanatra történő összpontosítás, a meditatív munka és a tanítóval, a mesterrel fenntartott intenzív kapcsolat jelenti.

A zen nem vallás: életút. Tapasztalatait minden nagy vallás felhasználhatja. Gyakorlása kolostoroktól független, laikusok körében is egyre inkább elterjed. A szekularizáció, a nyugati vallásosság kiüresedése sok „kereső” figyelmét a keleti vallások felé fordítja. Különösen ezek számára jelent nagy segítséget a zen hagyománya, amely nem csak a lelki egyensúly visszaszerzésében és az egocentrizmus legyőzésében segít, de segít abban is, hogy a nyugati ember saját kultúrájának elveszített forrásaihoz visszataláljon.

Részlet a könyvből:

A kolostor kapuja, egy tyúk és egy tésztaárus

Kolostorkapu Kiotóban, Japán szellemi fővárosában. A világi főváros Tokió, Kiotó azonban szent város: olyannyira szent, hogy a második világháborúban még az amerikai bombázók is megkímélték – igaz viszont, hogy cserébe a japánok ígéretet tettek, hogy nem helyeznek el légvédelmi ütegeket a városban. Kiotóban nyolcezer, javarészt buddhista szentély áll. Egy ilyen épület – egy zen kolostor kapuja előtt álltam most. Egyedül voltam, huszonhat esztendős; ruházatom tiszta, frissen mosdottam és borotválkoztam. Szerettem volna szerzetesnek vagy laikus testvérnek jelentkezni. 1958 egyik forró nyári reggele volt. Bőröndömet letettem; nem sok holmit tartalmazott, éppen csak pár ruhadarabot, könyveket és tisztálkodó szereket. A taxi, amely idehozott, már eltűnt. Körös-körül szürkésfehérre meszelt falakat láttam, amelyeket szürke, égetett agyag cserép borított. A falak túloldalán szépen formált, értő kezekkel megnyesett fenyőket pillantottam meg; mögöttük magasodott a szentély teteje, sűrű gerendázattal és enyhe lejtésű síkokkal, amelyek a végükön hirtelen felfelé kunkorodtak.

Még csak pár napja tartózkodtam Japánban. Kobéban szálltam le a holland hajóról, amellyel Afrikából Bombay-n , Szingapúron és Hongkongon át idáig utaztam. Sem kapcsolataim, sem ajánlóleveleim, sem másod-vagy harmadkézbeli ismerőseim nem voltak.

Pénzem azonban volt: ha jól beosztom, akár három évig is elélhetek belőle, sőt néha még valami különlegességre is befizethetek. Nem maradtam Kobéban, hanem azonnal továbbindultam Kiotóba: a vonat egy óra alatt megtette az utat. Láttam Japán zöld szántóföldjeit, amelyek még a hollandiaiaknál is zöldebbek, láttam a bennük magasodó hatalmas reklámtáblákat, amelyeket teljességgel valószerűtlennek éreztem, mert semmit sem értettem meg a szövegükből. Figyeltem az útitársaimat: a férfiak elavult , európaias öltönyökben, amelyeket fehér inggel, de nyakkendő nélkül viseltek, a nők kimonóban. Aprók és alázatosak, de szemük kíváncsian csillog. Bizonyára én is kíváncsian viszonoztam a pillantásukat, mert szájuk elé kapott kézzel kuncogni kezdtek. Rájöttem, hogy itt az én európai átlagmagasságommal valóságos óriásnak számítok – óriás vagyok és kívülálló, egy kisebbség tagja. Egy diákfiú, akinek egyenruhája az első világháborút juttatta eszembe, tört angolsággal megszólított. Megkérdezte, turista vagyok-e. Mondtam, igen. Nagyon szép az országom, mondta ő. Én egyetértettem. A társalgás ezzel el is akadt, egymásra mosolyogtunk. Megkínált cigarettával. Finom volt. Újból nézegetni kezdtem az ablakon.

Hallottam, hogy Kiotó a szentélyek városa. Szentélyek és kolostorok: titokzatos helyek rejtélyes tartalommal: épületek, amelyekben a bölcsesség ütött tanyát. Én pedig épp ezt kerestem: bölcsességet, nyugalmat, letisztultságot. Minden kolostornak van kapuja: ott mehet be az, akit hív a bölcsesség kutatásának vágya – persze, csak ha komolyan és becsületesen gondolja.

Előttem a kapu: klasszikus kínai stílusú faépítmény, gazdag díszítéssel és művészien kialakított cseréptetővel – önmagában is külön kis építmény. Az erős ajtók nyitva álltak.

Az utcáról ismét felnéztem a szentélyre. Nem voltam már egymagamban: lábaimnál egy tyúk kapirgált, szorgalmasan csipegetett a homokban. A távolból mozgó tésztaárust láttam közeledni: a szél felém sodorta a frissen pirított tészta illatát. Az árus fakereplőt forgatott, hangja felvidított volna, ha nyomasztón nem tornyosul elém az a kapu… A kolostorban senki sem várta érkezésemet.

Az előző éjszakát egy kis szállodában töltöttem, amelynek portása beszélt angolul. Amikor egy működő zen-kolostor címét kértem tőle, ahol tanulmányozhatom a zen tanokat, megrökönyödve nézett rám. Azt mondta, ezekre a helyekre nem szabad belépni, menjek el inkább ide meg ide, máshol meg szép kerteket vagy emlékműveket láthatok…még idegenvezetőről is gondoskodik, ha akarom. Elmondta, milyen büszkék a városukra, mennyi érdekességet mutathatnak meg nekem. De hogy zent tanulni! Nem értett meg a jóember. Azt hitte, újságíró vagyok és sztorikra vadászom, s most egy zen mesterrel szeretnék riportot készíteni. Egyszerűen nem érte fel ésszel, hogy én a kolostorban akarok lakni, esetleg magam is szerzetessé válni, és évekig itt maradni. Mégis megadott egy címet, és elmagyarázta, hogyan jutok oda a legegyszerűbben. A leírást mégis túl bonyolultnak találtam, ezért inkább taxit hívtam. És most ott álltam, ahová igyekeztem.

A tésztaárus közelebb jött. Megállította kocsiját, és biztatóan nézett rám. Biccentettem. Azonnal megtöltött egy tálkát tésztával és zöldséggel – pompás illata volt. Egy kis ideig habozott, aztán átnyújtott két evőpálcikát. Nem volt nála kanál. Nem tudtam, mennyibe kerül az étel, hát odatartottam egy marék aprót. Hangosan sziszegve beszívta a levegőt, majd körülbelül húsz pfennignek megfelelő aprót szemezgetett ki a tenyeremből. Amikor észrevette, hogy tudok bánni az evőpálcikákkal, boldogan meghajolt. A tyúk megrohamozott egy földre pottyant tésztaszálat, mintha az igazi élő giliszta volna. Mindketten nevettünk. Nahát, gondoltam magamban, nem is barátságtalanok errefelé az emberek. Próbálkozzunk.

Meghúztam a hatalmas, patinás rézharang zsinórját. A harang a kapugerendán függött. A tésztaárus menekülésszerűen távozott: meghajolt és eltolta a kocsiját. Csak később tudtam meg, hogy ez a szent harang rituális szertartások alkalmával szólal csak meg – a látogatóknak előzetes bejelentkezés nélkül, egyszerűen csak be kell lépni.

Hát ezért a pillanatért szakítottam eddigi életemmel, ezért indultam el a hosszú útra. Ez tehát új életem kezdete, egy új életé, amelyet még csak el sem tudok képzelni. Ünnepélyes pillanat: itt állok, mint hófehér, megíratlan lap; újjászülettem. Boldogan, de egyben feszülten léptem be a kolostorkertbe, ahonnan az épületet immár, hogy nem takarta a fal, teljes pompájában láthattam. Hűvösnek és elutasítónak látszott, mélységes, érinthetetlen békességbe burkolódzott. Mintha maga is a kert szerves része lett volna, a kerté, amelyben nem nőttek virágok – tisztára gereblyézett ösvények vezettek bokrok, kövek, fák között.

És mindenütt moha, sokféle fajta moha, színük a finom szürkétől a mélyzöldig terjedt: nyugodt, békés színek. Ellenben korántsem tűnt békességesnek az a szerzetes, aki közeledett az ösvényen. Komolyan meg kellett erőltetnem magamat, hogy elhiggyem: kortársam. Fura kis figura volt, fatalpú szandálban, amelynek talpára még további fadarabokat erősítettek, úgy hogy az emberke mintegy öt centivel a föld felszíne fölött járt.

Bő fekete öltözékéről, amelyet fehér öv tartott össze, és amely szabadon hagyta a lábszárát szinte a térdéig, akár nőnek is gondolhattam volna – afféle takarítónőnek, vagy mosóasszonynak, aki a súrolást egy pillanatra abbahagyta, és letette a vödröt.

Sebesen közeledett: ruhájának bő ujjai nyugtalanul csapkodtak körülötte. Kopaszra volt nyírva, mosolya pedig, minden zavarban lévő japán végső menedéke, fémesen csillogott, mert ezüstfogai voltak. Néhány lépésnyire tőlem megállt és meghajolt. Meghajlása egészen másfajta volt, mint amit eddig más japánoktól láttam. A japán ember mindig meghajol, ha valakit üdvözöl, de ez a meghajlás szertartásszerű, formális: a hátgerinc meggörbül egy pillanatra, aztán újra kiegyenesedik. Ez a meghajlás azonban ünnepélyes és feszes volt: az emberke mereven a combja mellé szorította a kezét és csípőből, merev felsőtesttel hajolt meg, keze mélyen a térde alá csúszott. Utánoztam, amennyire tőlem telt.

– Jó napot – mondta a szerzetes angolul. – Mit kíván?

– A mesterrel szeretnék beszélni – válaszoltam.

(Janwillem de Wetering: Az üres tükör – Tapasztalatok egy zen kolostorban)

A könyv megrendeléséhez elérhetőségeinket ide kattintva érheti el.

Editio M

Editio M Kiadó

Az Editio M Kiadó további kiadványai:

Hamvas Béla: A bor filozófiája

Hamvas Béla: A bor filozófiája – hangoskönyv, Rátóti Zoltán előadásában

Hamvas Béla: Karnevál

Hamvas Béla: Fák (német, angol és olasz nyelven is)

Kemény Katalin: Sztélé Nagyanyámnak

Hugo M. Enomiya-Lassalle: Zen. Út a megvilágosodáshoz

Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger

Hamvas Béla: Eksztázis (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Rudolf Kassner: A három birodalom (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Hamvas Béla: A száz könyv (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Read Full Post »

Karnevál

Hamvas Béla: Karnevál

A beavató regény fogalmát hiába keressük az irodalomtudomány kézikönyveiben. A terminus technicus életre hívója Hamvas Béla Karneválja. A szellemi beavatás a tudat színvonalának felemelését jelenti. A regény hét könyve e tudatátalakítás (beavatás) hét fokozata.

Az 1. könyv a küszöb. Ki lépheti át a küszöböt?  Aki fensőbbrendűsége mítoszával leszámolt, és tisztában van vele, hogy a „pácban valamennyien benne vagyunk”. Csak semmi pátosz, semmi tömjén, amikor kimondom: én – szól Hamvas. Ez az ember az, aki képes a küszöbön átlépni és az élet álarcosbáli örvénylésében saját maszkjait felismerni („minden maszk én vagyok”). Ennek a lénynek már elegendő türelme és egészséges humorérzéke van ahhoz, hogy az „imaginációs műtét” idején (hiszen a maszkok lefejtése igen fájdalmas) lélekjelenlétét ne veszítse el.

Az első olvasásra aligha áttekinthető, szövevényes történetsorozat hérakleitoszi kulcsmondata: „Keresni kezdtem önmagamat”. A segítség az angyal, mert az én-keresőknek mindig megjelenik a lélekvezető („az angyal mindenki életében legalább egyszer eljön…”,  olvassuk az első kötetben). Csak értünk van itt, mi pedig egyetlen szavát sem értjük.

A 2. könyv a metamorfózis. A szamszára ciklus száznyolcvan fokot fordul. A fekete és fehér egymással helyet cserél, mindenki új maszkot ölt, és „már senki sem a régi”. Közben a felület reális–irreális történeti fonala szivárványszínekben folytatódik, a küszöbön átlépő főhős, Misike is megszületik, de, hűen a második könyv alkímiai szabályaihoz, őt is élete színpadi nyitóképében, már a kórházi szülőszobában egy másik újszülöttel elcserélik. A zűrzavar reménytelenül és véglegesen kibogozhatatlannak tűnik, a világ éppen a feje tetején áll, és e ponton a kevésbé elszánt olvasó be kell hogy ismerje: nem bírja tovább.

A 3. könyv: az elmélyítés. Az alkímiai descensio (alászállás). Misike (most a megmentő maszkjában) megnősül, gyermekeket nemz, és miután végigjárja a háború és a családi purgatórium minden korhadó, imbolygó lépcsőfokát, a kis én halálának küszöbéhez érkezik: lárvái (a sorsszerepek) foszladozni kezdenek. A misztikusok e fokot a lélek kiszáradásának mondják.

A 4. könyv: kettészakítva és önmagammal szembeállítva. Ez a separatio és multiplicatio, az elkülönítés és megsokszorozás művelete. Metafizikai tudathasadás. Hamvas hőse, Bormester Mihály, karakterkomponenseiből ekkor két lényt gyúr: Mike-t és Michailt – a „fejlett élettechnika” kitűnő humorú zsonglőrét és a megtisztulásra sóvárgó, szenvedő moralistáét. A negyedik könyv a földi terek birtokbavételének könyve, míg az 5. könyv az időé. Miután a reductio és a fixatio – a visszavezetés és az egyesülés művelete megtörténik, Bormester a harmadik kötet válságkarmájához (a történet fő szólamához) ismét visszatér, és elköveti az elkövethető legsúlyosabb bűnt, embert öl. Kissé enyhébben fogalmazva: egy családi vita során megfojtja feleségét.

„Íme, a bűntől megpuhult ember!” – így szólítja meg őt lélekvezetője, Márkus mester, aki a reábízott tanítványt most már elég érettnek látja ahhoz, hogy inkarnációk évezredes láncolatán át őt a múltba visszavezesse. Ezt követően a színtéren újabb száz és száz szereplő váltogatja egymást, a nevek mágiája szinte kimeríthetetlen, de mindig mindenkivel ugyanaz történik, és minden mindenkivel most történik. A sorsszerepeikbe szédült és azok izgalmától lenyűgözött maszkok azonban nem óhajtják a felébredést.

Ezt követően pedig már csak a metafizikai dimenzió marad. E fejezetet Kemény Katalin a Karneválról írott monográfiájában úgy jellemzi: ez az anabaszisz és katabaszisz – a menny- és pokoljárás merész alkímiai kalandja, olyan táj, amelyre Dante óta az európai irodalom már nemigen merészkedett.

Ez a volatilisatio: a lélek égi és alvilági szárnyalásának könyve. Az propozíció kérdésére – ki vagyok – most már világosabb a válasz. A lélek természete a tűz. Mihály mester már tudja, hogy következő (nem az utolsó!) neve: „a tízezer bőrű tűzgyermek”.

A 6. könyv: a calcinatio és a coagulatio jegyében. Ez a kiégetés és a szilárd és végleges helyzet megteremtésének mozzanata. A visszaút a valóságba. De mi a valóság? A valóság 1945, és az ostrom. Bormester sorsdrámája itt, az óvóhelyen fejeződik be.

A 7. könyv: egy újabb létkörön a kezdet visszatér. Ez a sublimatio. Új lárvák és maszkok születnek, de színre lép egy ember, Vidal. Nevének jelentése: aki lát. Aki a maszkokat le tudja venni. A káosz káosz marad, és ő sem tudja a rendet helyreállítani, de a kilépés ösvényét már látja. Utolsó mondata a még nagyon is esendő ember fohásza: „Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet.”

A Karnevál első változatát (akkor még Ördöngösök címmel, Schumann Karneváljának tételcímei szerint tagolva) Hamvas harmincegyéves fővel veti papírra, de művével nem elégedett. „Ezt a regényt ötvenéves koromban fogom megírni” mondogatja évekig. És valóban, 1948-ban, ötvenegy évesen, miután b-listázzák, kényszernyugdíjazzák és a publikálás lehetőségétől eltiltják, a helyzet kivételesen ideális arra, hogy „a lélek csodálatos változásainak sorskatalógus”-át összeállítsa. Szentendrén, bérelt szobákban ír, és három év múltán, 1951-ben művét befejezi. Amikor a gépeléssel is elkészül, regényét heverője ágyneműtartójában gondosan elrejti.

A regény utóélete a színes farsangi (önismereti) komédia méltó folytatása. Három évtizeddel később, 1985-ben Szigethy Gábor a kéziratköteget elviszi a Magvető Kiadóba. A főszerkesztő, Kardos György a nyolcvanas évek kulturális főhatalma, politikai múltja és tekintélye révén szinte az egyetlen, aki vállalni meri és tudja a mű megjelentetését. Kardos tisztában van vele, hogy a pártközpont ideológiai szűrőin e könyv vagy egyáltalán nem, vagy csak hosszú fejezetcsonkítások árán juthatna keresztül. Így a cenzor szerepét ő maga vállalja, és a kiadóból a kéziratot nem engedi ki. A 7. könyvből kihúzat egy lényeget alig érintő újságriportot, rövid, hipokrita tudósítást a női hóhérképző sztahanovista munkaversenyének sikereiről, és a Karneválnak zöld utat enged.

A tízezer példányban megjelenő könyv 1985-ben napok alatt elfogy, de úgy tűnik, hogy az életmű – Hamvas saját megítélése szerint is – főművét csak kevesen tudják olvasni. Sikerült gondoskodnia arról, hogy az első kötetek küszöbeit csak a legelszántabbak léphessék át. E sorok írójának saját tapasztalata: igen előnyös, ha valaki a könyvet mindjárt kétszer egymásután el tudja olvasni. Így először a sors alakzatainak hazárd, tragédiákkal és humorral egybeszőtt világát ismeri meg, másodszor azonban a történet szövetének felszíne alá rejtett, de mindent átható rend és értelem világát is. (Bormester megjegyzése a további lehetőségekről: egyáltalán nem olvasni, háromszor elolvasni, bele-bele lapozgatni. Ez utóbbihoz hozzáfűzi: „Irritációmaximum”.)

Beavató regény? Talán csak annyit jelent: látjuk, miként zuhan, száguld, forog velünk az ananké (a sorskényszer) örvénye – míg a tengely mozdulatlan.

A Karnevál keletkezési idejétől fél évszázad választ el bennünket. Éppen amennyit Hamvas Béla „kis örökkévalóság”-nak mond, mivel e kort még a szellemben igényes műalkotások többsége sem éli túl. A világ itt, Kelet-Európában most földcsuszamlásszerűen átalakult (hűen követve a második rész forgatókönyvi szabályait), a Karnevált azonban a konstellációk elmozdulása már nem érintheti. Mint minden remekmű, gyökereivel az időtlenbe mélyed, frissességét, ébresztő erejét a múló évek nem halványítják.

Dúl Antal írása / forrás: HamvasBéla.hu

A könyv megrendeléséhez elérhetőségeinket ide kattintva érheti el.

Editio M

Editio M Kiadó

Az Editio M Kiadó további kiadványai:

Hamvas Béla: A bor filozófiája

Hamvas Béla: A bor filozófiája – hangoskönyv, Rátóti Zoltán előadásában

Kemény Katalin: Sztélé Nagyanyámnak

Hugo M. Enomiya-Lassalle: Zen. Út a megvilágosodáshoz

Janwillem van de Wetering: Az üres tükör

Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger

Hamvas Béla: Eksztázis (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Rudolf Kassner: A három birodalom (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Hamvas Béla: A száz könyv (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Read Full Post »

A bor filozófiája - hangoskönyv Rátóti Zoltán előadásában

Hamvas Béla: A bor filozófiája - hangoskönyv Rátóti Zoltán előadásában


Hamvas Béla: A bor filozófiája
2 CD-böl álló hangoskönyv
Rátóti Zoltán előadásában.
Editio M Kiadó Szentendre, 2007

A bor filozófiája az élet ünnepi perceinek, a derűnek, játéknak, önfeledt életörömnek apológiája. Ez a dionüszoszi mediterrán mámor világa, a méhes augusztusi délutánjainak félig éber, félig álmodó meditációja a diófa alatt, ez Orpheusz oldott, tiszta, csillogó derűje, ez az “idill” pillanata. Éppen, amire a tekintetünket egy pohár tüzes szekszárdi vagy zöldarany somlai felnyithatja.

Hamvas Béla 1945 nyarán, egy Balatonberényben töltött rövid vakáció alatt írja A bor filozófiáját. A frontvonalak, gyűjtőtáborok, óvóhelyek megpróbáltatásaiból még éppen csak napfényre vergődő, elgyötört és kiéhezett nép első rezdülése azonban, milyen különös, nem a romok miatt érzett kétségbeesés, sokkal inkább a megújuló életöröm. Ez az életöröm hatja át A bor filozófiáját is.

Hamvas azt írja, imakönyvet állít össze az ateisták számára. Mi az ateizmus? “Az absztrakt élet betegsége”. – Vallás ez is, mert vallása a legmegátalkodottabb szkeptikusnak és a materialistának is van. De rossz vallása. Hamvasnál azonban az ateizmus nemcsak hogy nem világnézeti-felekezeti kérdés, de még csak nem is elvont spekuláció arról, hogy az Isten hogyan és miképpen van, egylényegűségben-e a világgal, vagy magasan a teremtett lét fölött. Ez a kérdés éppúgy az ateistákra tartozik, mint az istentagadás, és ezekről se Jézus, se Buddha, se Lao-ce, se Hérakleitosz nem volt hajlandó beszélni. Mert ateista nemcsak a filozófiai reflexiókkal vagy anélkül élő materialista, és nemcsak a kartéziánus ész-idióta. Éppúgy lehet buzgó zsolozsmás, lehet ájtatos pietista, lehet napi áldozó. A kör széles. Nehéz lenne végigsorolni, hogy a világnézeti megszállottaktól a hipokrita “zugevőkig”, a hírnév, rang, hatalom, mammon őrültjeitől a megkövesedett szívű aszkétáig, a mániás higiénikustól a botránkozó prűdekig és az életmeggyötrőkig ki mindenki tartozik bele. A rossz vallás a “mámortalan létezés”. A jó vallás pedig (a “vita illuminativa”) magasabb józanságot jelent. A gyógyulás első lépése: Istent meglátni a kőben, fában, gyümölcsben, csillagban, szerelemben, ételben – borban. Amikor pedig az ember már csak a követ, fát, gyümölcsöt, csillagot, szerelmet, ételt és a bort látja, biztosan tudhatja, hogy a magasabb józanságra megérett.

Miről ismerhető fel a jó vallás. Arról, hogy mer közvetlenül élni, és az életörömtől nem fél. Rendíthetetlen tudása van róla, hogy az életöröm nem tilos. Nem tilos, hanem – ahogy az evangélium mondja – ráadás. Nem cél, segítség. Ez a világ itt a válság és szétválasztás ideje és helye, ahol mindenkinek színt kell vallania. De akiben az eredeti rend helyreállt, törvényekre, tiltásra, aszkézisre aligha van szüksége. Az Isten, mondja Hamvas Béla, a főtt sonkában is benne van, hiszen “megértettem, hogy Brahman legmagasabb alakja a táplálék.

E könyv a magyar borkincsnek nem átfogó leltára. Sem a botanikának, sem a gasztronómiának. Hamvas – ahogy más írásaiban is, mindig – kizárólag az emberi magatartás súlypontjaira, az alapokra koncentrál. A rendszerezés a tudós borászati szakkönyvek dolga. Az övé pedig, hogy az istentiszteletet előkészítse.

Editio M

Editio M

A hangoskönyv megrendeléséhez elérhetőségeinket ide kattintva érheti el.

Az Editio M Kiadó további kiadványai:

Hamvas Béla: A bor filozófiája

Hamvas Béla: Karnevál

Hamvas Béla: Fák (német, angol és olasz nyelven is)

Kemény Katalin: Sztélé Nagyanyámnak

Hugo M. Enomiya-Lassalle: Zen. Út a megvilágosodáshoz

Janwillem van de Wetering: Az üres tükör

Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger

Hamvas Béla: Eksztázis (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Rudolf Kassner: A három birodalom (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Hamvas Béla: A száz könyv (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Read Full Post »

A bor filozófiája

Hamvas Béla: A bor filozófiája

Hamvas Béla: A bor filozófiája
(Magyarország borvidékeinek térképével)
EDITIO M Kiadó, Szentendre, 1998
ISBN 963 85878 06

A bor filozófiája az élet ünnepi perceinek, a derűnek, játéknak, önfeledt életörömnek apológiája. Ez a dionüszoszi mediterrán mámor világa, a méhes augusztusi délutánjainak félig éber, félig álmodó meditációja a diófa alatt, ez Orpheusz oldott, tiszta, csillogó derűje, ez az “idill” pillanata. Éppen, amire a tekintetünket egy pohár tüzes szekszárdi vagy zöldarany somlai felnyithatja.

Hamvas Béla 1945 nyarán, egy Balatonberényben töltött rövid vakáció alatt írja A bor filozófiáját. A frontvonalak, gyűjtőtáborok, óvóhelyek megpróbáltatásaiból még éppen csak napfényre vergődő, elgyötört és kiéhezett nép első rezdülése azonban, milyen különös, nem a romok miatt érzett kétségbeesés, sokkal inkább a megújuló életöröm. Ez az életöröm hatja át A bor filozófiáját is.

Hamvas azt írja, imakönyvet állít össze az ateisták számára. Mi az ateizmus? “Az absztrakt élet betegsége”. – Vallás ez is, mert vallása a legmegátalkodottabb szkeptikusnak és a materialistának is van. De rossz vallása. Hamvasnál azonban az ateizmus nemcsak hogy nem világnézeti-felekezeti kérdés, de még csak nem is elvont spekuláció arról, hogy az Isten hogyan és miképpen van, egylényegűségben-e a világgal, vagy magasan a teremtett lét fölött. Ez a kérdés éppúgy az ateistákra tartozik, mint az istentagadás, és ezekről se Jézus, se Buddha, se Lao-ce, se Hérakleitosz nem volt hajlandó beszélni. Mert ateista nemcsak a filozófiai reflexiókkal vagy anélkül élő materialista, és nemcsak a kartéziánus ész-idióta. Éppúgy lehet buzgó zsolozsmás, lehet ájtatos pietista, lehet napi áldozó. A kör széles. Nehéz lenne végigsorolni, hogy a világnézeti megszállottaktól a hipokrita “zugevőkig”, a hírnév, rang, hatalom, mammon őrültjeitől a megkövesedett szívű aszkétáig, a mániás higiénikustól a botránkozó prűdekig és az életmeggyötrőkig ki mindenki tartozik bele. A rossz vallás a “mámortalan létezés”. A jó vallás pedig (a “vita illuminativa”) magasabb józanságot jelent. A gyógyulás első lépése: Istent meglátni a kőben, fában, gyümölcsben, csillagban, szerelemben, ételben – borban. Amikor pedig az ember már csak a követ, fát, gyümölcsöt, csillagot, szerelmet, ételt és a bort látja, biztosan tudhatja, hogy a magasabb józanságra megérett.

Miről ismerhető fel a jó vallás. Arról, hogy mer közvetlenül élni, és az életörömtől nem fél. Rendíthetetlen tudása van róla, hogy az életöröm nem tilos. Nem tilos, hanem – ahogy az evangélium mondja – ráadás. Nem cél, segítség. Ez a világ itt a válság és szétválasztás ideje és helye, ahol mindenkinek színt kell vallania. De akiben az eredeti rend helyreállt, törvényekre, tiltásra, aszkézisre aligha van szüksége. Az Isten, mondja Hamvas Béla, a főtt sonkában is benne van, hiszen “megértettem, hogy Brahman legmagasabb alakja a táplálék.

E könyv a magyar borkincsnek nem átfogó leltára. Sem a botanikának, sem a gasztronómiának. Hamvas – ahogy más írásaiban is, mindig – kizárólag az emberi magatartás súlypontjaira, az alapokra koncentrál. A rendszerezés a tudós borászati szakkönyvek dolga. Az övé pedig, hogy az istentiszteletet előkészítse.

A könyv megrendeléséhez elérhetőségeinket ide kattintva érheti el.

A hegyi bort kedvelem, amely víz mellett termett. A víz az az őselem, amelyben születtem, és ezért jelenlétét mindenben megkívánom. Ezért fekszik tőlem távolabb a Hegyalja, s közelebb Badacsony, Csopak, Arács. Kivétel persze itt is van. Mindjárt a Somló. Mert a somlai tűzbor, vulkánon termett. A Somló mellett nincs víz. Nagy síkság közepén emelkedik és korona alakja van. Minden borunk közül a somlai számomra a nincs tovább. Mindjárt megmondom, miért.

Megkülönböztetek szőke hajú (világos) és sötéthajú (vörös) borokat; aztán hím (száraz) és női (édeskés) borokat; sőt megkülönböztetek szoprán, alt, tenor, basszus hangú, egyszólamú és többszólamú, szimfonikus borokat. De meg szoktam különböztetni szoláris (napszerű), lunáris (holdszerű) és asztrális (csillagszerű) borokat is. A borra egyébként mindennemű megkülönböztetés egészen könnyen alkalmazható. Van például logikus és misztikus bor, vizuális és akusztikus, jobbról balra és balról jobbra folyó bor és így tovább a végtelenségig. Minden bor az embert újabb és újabb megkülönböztetési feladatok elé állítja.

A somlai számomra az a szoláris bariton, de szimfonikus szőke hímbor, amely a legmagasabb teremtő spiritualitás olaját tartalmazza, éspedig boraink közül egyedülálló tömény tisztaságban. Ezért gondolom, hogy minden bor ugyan társas, és igazi lényét akkor tárja fel, ha közösségben isszák, a somlai a magányos itala. Annyira tele van a teremtés mámorának olajával, hogy csak kellően elmélyedt, végleg elcsendesült, kiegyensúlyozott magányban szabad inni. A somlairól (az eredeti, ősi, ma már ritka, csaknem fehérarany, száraz, tüzes somlairól van szó) egyébként még azt kívánom elmondani, hogy bár minden komolyabb hegyi bor inkább a negyvenen felüli kornak, mint a fiatalságnak felel meg, a somlai az aggastyán bora. A bölcsek bora, azoké az embereké, akik végül is megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt. Egészen személyes dolog, és csak azért mondom el, mert szigligeti meditációm egyik nagy eredménye volt: a somlai bor hieratikus maszkjában éreztem magam a legközelebb ahhoz a kiérett derűhöz és bölcsességhez, ahhoz az intenzív teremtő mámorhoz, amely ezt a világot megalkotta.

(Hamvas Béla: A bor filozófiája)

Editio M

Editio M Kiadó

Az Editio M Kiadó további kiadványai:

Hamvas Béla: A bor filozófiája – hangoskönyv, Rátóti Zoltán előadásában

Hamvas Béla: Karnevál

Hamvas Béla: Fák (német, angol és olasz nyelven is)

Kemény Katalin: Sztélé Nagyanyámnak

Hugo M. Enomiya-Lassalle: Zen. Út a megvilágosodáshoz

Janwillem van de Wetering: Az üres tükör

Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger

Hamvas Béla: Eksztázis (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Rudolf Kassner: A három birodalom (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Hamvas Béla: A száz könyv (Mérték-füzet, Medio Kiadó)

Read Full Post »

Hamvas Béla: Eksztázis

“A szétszórt nyugtalanság a nem valódi életet élő ember lényének természetes következménye. Az igaz ember akkor is igaz, ha poharába vizet tölt és megissza. Egy khasszid tanítvány a mesteréhez csak azért ment el, hogy megnézze, a cipőjét miképpen fűzi be. Többre nincs is szükség! Kinyilatkoztatás lehet abban is, ahogy valaki egy pohár vizet megiszik, abban is, ahogy a könyvet kinyitja, vagy szánt. Az igazságról való tudás személyes feltételét kell megszerezni. “

*

Rudolf Kassner: A három birodalom

…Kassner művében töretlen. Egyetlen és egyenes folyam. Amikor először megszólalt, már kész volt. Teológiája nem történetfilozófia. Ő maga fiziognómiának nevezi, és azt mondja, a dolgot nem akkor ismerem meg, ha elemzem, vagy ha történeti keletkezésében genetikusan nézem, hanem ha az arcában lévő értelmet megfejtem.

*

Hamvas Béla: A száz könyv

“A feladat száz könyvet megmenteni. Most mindegy, hogy az ostromlott városból, vagy az ostromlott világból. Olyan száz könyvet, amelyből, ha minden más könyv elveszne, az emberiség irodalmának vonalát nagyjában helyre lehetne állítani.”

*

A füzetek megrendeléséhez elérhetőségeinket ide kattintva érheti el.

Editio M

Editio M Kiadó

Az Editio M Kiadó további kiadványai:

Hamvas Béla: A bor filozófiája

Hamvas Béla: A bor filozófiája – hangoskönyv, Rátóti Zoltán előadásában

Hamvas Béla: Karnevál

Hamvas Béla: Fák (német, angol és olasz nyelven is)

Kemény Katalin: Sztélé Nagyanyámnak

Hugo M. Enomiya-Lassalle: Zen. Út a megvilágosodáshoz

Janwillem van de Wetering: Az üres tükör

Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger

Read Full Post »

Fák

Hamvas Béla: Fák
EDITIO M Kiadó, Szentendre, 2000
ISBN 963 85878 2 2
Borító: merített papír, dombornyomás

A Fák magyar nyelvű kötetének megjelentetése Hamvas Béla születésnapjához és ebből az alkalomból egy emlékfa ültetéséhez fűződik, amelyre 2000. március 22-én került sor Balatonfüreden, a Tagore sétányon. A megemlékezés alkalmából Kemény Katalin, Hamvas Béla özvegye írt köszöntőt Üdvözlet a faültetőknek címmel, amely a kötet utószavaként a kiadásban is megjelent. Kemény Katalin kedves szavaiból a jelenlévők és a kötet későbbi olvasói ráérezhettek az író, esszéista és nem utolsó sorban ember Hamvas Béla természetszeretetére, de különösen a fák iránti rokonszenvére.

Kemény Katalin: Üdvözlet a faültetőknek (részlet)

Emlékoszlopok márványból, fémből nem egyebek, mint megdermedt hasonlatai az ősi fának, amely kivétel nélkül minden nép hagyományában összeköti a földet az éggel, a földi embert égi eredetével. A napjainkban már kisszámú hagyományőrző közösségek ma is fát ültetnek az újszülött e világra érkezésekor. Óvakodva a modern világban fenyegető profanizálástól alig merünk hivatkozni az evangéliumi valóság-szimbólumra, a végső tanulságra, amelyben a paradicsom megromlott életfája a megváltás fájává változott. Lehet-e a fánál méltóbb emléket emelni a géniuszoknak, akik életük áldozatával a föld és az ég találkozásán munkálkodtak?

Mindez eszembe juttatta Hamvas Béla fák iránti szeretetét. Ahogy képes volt séta közben valami elhagyatott telken elénk bukkant kártevő mardosta fácskát megtisztítani, majd fejlődését folyamatosan figyelemmel kísérni. Úgy látogattuk azt a juharfát, akár egy betegségtől megszabadított lábadozó gyermeket.

Az ilyen szeretet másik neve azonosulás. Nem tudnám megmondani, a szeretet feltétele-e az azonosulás képességének, vagy azonosulás nélkül a szeretet sem lobban fel. Bizonyos, hogy a kettő nem választható el, egyik a másik mértéke.

Úgy éreztem, illő, hogy erre az alkalomra felelevenítsük a Fák című, a fák ihlette esszéjét.

A Fák német, angol és olasz nyelvű kiadása is megrendelhető.

A könyv megrendeléséhez elérhetőségeinket ide kattintva érheti el.

Áldás

Korcsula fölött, ha az ember túlmegy a temetőn, délkelet felé, nem nagy füves térségen áll a fügefa. Három vastag ága mindjárt a föld színén elválik háromfelé, azután fel- és visszahajlik. Augusztusban illatos, sötétibolya, zsíros, mézízű füge terem rajta. A füvet beárnyékolja, védelmébe veszi a teret s a lényt, aki a gyepre lép. Ez a nagy kotlóstyúk itt ül, szárnya alá bújhat mindenki, aki akar. Aki a fa közelébe jut, az anyai test közvetlen melegének terébe lép: védelemben áll, olyan védelemben, amit csak az tud megteremteni, aki az ember javát akarja.

Az ember önmagának is kívánhatja javát. S ez a kívánság, ha elég erős, teljesül. Igen, a kívánság szemben áll a szükséggel. A vágy szemben áll az anankéval. Többet akar. Ha csak szükség lenne, az egész élet a fizika, kémia, biológia törvényei szerint történne. De a vágy túlmegy rajta, többet akar, mint amennyit az ananké engedni hajlandó. A vágy a lehetetlent akarja. És tud olyan lenni, hogy a szükség törvényeit áttöri. A kívánság olyan nagy lehet, hogy az anankét feloldja, a szükséget a szenvedély tüzében megolvasztja, s akkor a törvény eltűnik, a kívánság teljesül.

De a vágynak, ha az ember önmagának akar, kimondhatatlan veszélye van. Ez a veszély, hogy a vágy teljesül, s akkor az ember eléri azt, amit akart. Eléri és meglátja, hogy mi volt az, amit kívánt és követelt és vágyott. Megkapja, és meg kell hogy ismerje. Úgy látszik, mintha ajándék lenne. És száz eset közül csaknem százban büntetés. Íme, megkaptad. Ez az, amit kívántál? Ez az. Itt van, használnod kell, élned kell vele és általa. S most derül csak ki, hogy a vágy hamis volt. Nem is ezt akartad. Fel kellene állítani azt a tilalmat: ne kívánj magadnak olyat, aminek teljesülése terhedre válik, mert vágyad teljesül, és amit akarsz, megkapod. Ezért nem jó, ha az ember önmagának kíván. Nem tudja és nem is tudhatja, hogy mi az, amire vágyódik. S amikor megkapja, csak bánkódik és kiábrándul. Az előbb még kívánta, most már nem kívánja, aztán megint visszakívánja.

Ezért jó, ha van valaki, aki az embernek maga helyett kíván: ha van pártfogója, barátja, apja, kedvese. Az ember saját életének áldását sohasem hordja önmagában. Ezért jó, ha van ilyen anyai lény, mint ez a fügefa, aki az ember javát kívánja. Ha védelme alatt állok, tudom, hogy fölösleges kívánnom magamnak bármit is: nincs szükség vágyakozni. Amit ő kíván, abban meg lehet nyugodni, s jobb, mintha én kívánnám. Jobban tudja, hogy mit akarok, mint én. „Ha a bolond az élet vizét nyújtja, kiöntheted, ha a bölcs mérget ad, idd meg nyugodtan”. Mert a bölcs tudja, hogy a méreg jó. Az ember itt a fügefa bölcsessége alatt él. Mi az, amit nyújt? Mi az a jókívánság, amit nekem kíván? Mi az, amit helyettem jobban tud, mint én magam? Nem érdemes gondolkozni rajta. Majd megkapom. Valószínű, hogy nem lesz semmi látható jele. Az ember a legnagyobb vágyak teljesülését nem is érzi. Csak azt érzi, hogy van mellette valaki, aki úgy odahúzódik az ember mellé. Érzi, hogy ő saját maga is fügefává lett: már nem magának kíván, hanem másnak; s a többiek odajönnek hozzám, alám bújnak, mert tudják, hogy helyettük jót kívánok. Leülnek az áldás sugárzásába, esznek az egyre édesedő gyümölcsből, elnyúlnak a gyepen, és a fölöttük zöldellő árnyékos ég alatt alszanak, mint egy embrió.

(Hamvas Béla: Fák)

Editio M

Editio M Kiadó

A könyv megrendeléséhez elérhetőségeinket ide kattintva érheti el.

Az Editio M Kiadó további kiadványai:

Hamvas Béla: A bor filozófiája

Hamvas Béla: A bor filozófiája – hangoskönyv, Rátóti Zoltán előadásában

Hamvas Béla: Karnevál (jelenleg nincs raktáron)

Kemény Katalin: Sztélé Nagyanyámnak

Hugo M. Enomiya-Lassalle: Zen. Út a megvilágosodáshoz

Janwillem van de Wetering: Az üres tükör

Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger

Hamvas Béla: Eksztázis (Mérték-füzet, Medio Kiadó) (jelenleg nincs raktáron)

Rudolf Kassner: A három birodalom (Mérték-füzet, Medio Kiadó) (jelenleg nincs raktáron)

Hamvas Béla: A száz könyv (Mérték-füzet, Medio Kiadó) (jelenleg nincs raktáron)

Read Full Post »